8. fejezet

Sziasztok! Nem is lesz olyan ismeretlen az a lány mert a fejezetben a neve is kiderül :D:D Remélem tetszeni fog! Szasza a fejezet alkotója.
(Ismeretlen lány szemszöge)

Már nagyon rég gondolkozom azon hogy meglátogatom rég nem látott testvérem. Eddig nem volt merszem visszamenni hozzá, hisz haragban váltunk el. De már nagyon hiányzik. Kellett ez a két év hogy rájöjjek nagyon szeretem. Remélem nem csinált semmi ökörséget míg nem vigyáztam rá! Mindig is nekem kellett ügyelnem rá mert a szüleink nem voltak túl gondoskodók. Amerikában élek és nagyon nehéz lesz eljutni Anchorage-be ami ráadásul nagyon messze van és az sem biztos hogy még mindig ott lakik! A bőröndbe már elkezdtem bepakolni és le is foglaltam egy repülő jegyet. Sok meleg ruhát viszek mert nagyon hideg van ott. Alapjáraton utálom a hideget de most el kell viselnem. Az esővel semmi bajom...de a hó!! Sokan szeretik ahogyan ropog a talpuk alatt a friss hó és azt a látványt is mikor betakarja az egész tájat ameddig a szem ellát. Elmondva szép de nem nekem találták ki. Bepakoltam az utolsó meleg zoknimat is és már indulásra készen álltam lakásom ajtajában. Még utoljára körbenéztem és szippantottam egy nagyot a hazai illatokból. Volt minden. Rózsa illat amiről tudtam hogy hamarosan megszűnik mert elhervad a csodás virágom amit az ex barátomtól kaptam. Összességében nem bántam hogy itt kell hagynom Amerikát. Mindig is szerettem a változásokat és azt sem bánom hogy itt kell hagyom az emlékeket. Az emlékeket amelyek a szívemet mardosták. Mindegyik azt az embert juttatta eszembe aki megbántott és eltiport. Erre nem akartam gondolni. Nagyon kis részben ezért is megyek el. Kiléptem az ajtón magam mögött hagyva minden fájdalmas emléket. A lakást nem adom el, csak bérbe adom az egyik ismerősömnek.Benne megbízok. Lassan vettem a lépcsőfokokat egymás után. Majd a kapun kilépve leintettem egy taxit.
-Jó napot! 
-Jó napot!-A csomagokat berakta a csomagtartóba majd mind a ketten beszálltunk.
- A reptérre kérem.
 -Rendben. Már is. -A taxis egy harmincas éveiben járó férfi volt. Kedvesnek tűnt, de nem különösebben foglalkoztam vele. Az egész utat gondolataimba merülve töltöttem míg az autó lassítani nem kezdett. 
- Megérkeztünk.
- Köszönöm. Mennyibe fog kerülni? 
- 25 dollár lesz. - Előkotortam a pénztárcámból pont annyit amennyit mondott és a kezébe adtam.
- Köszönöm, további szép napot!
- Önnek is! - mondtam még köszönés képen, majd kiszálltam az autóból. A bőröndömet én vettem ki és mivel -szerencsére- gurulós nem kellett cipelnem. Besétáltam a reptér épületébe és elintéztem a papírokat. 


1 nappal később

Nagyon izgultam mikor már az öcsém háza előtt álltam. Rég láttam és ez a találkozás sorsdöntően hathat az egész életünkre. Meg nyomtam a csengőt aminek hangja átjárta az egész házat. Nem nyitottak ajtót így gondoltam várok egy kicsit. Miközben vártam elgondolkoztam rajta hogy mit is mondhatnék neki? Nem bírtam tovább a hidegben ácsorogni így elindultam a járdán. 10 perc múlva megláttam egy kis kávéházat és be is mentem. Kerestem egy szabad asztalt és helyet foglaltam. A pincér másfél percen belül már mellettem állt.
- Jó napot! Mit hozhatok?
-Jó napot! Egy forrócsokit kérek és egy üveg buborék mentes ásványvizet.
- Már is hozom! - csak bólintottam. Elővettem érintőképernyős telefonom, amit nem rég vásároltam.  Még nem tudtam zökkenő mentesen kezelni, így úgy döntöttem próbálgatom az alkalmazásokat. 5 perc sem telt bele és érkezett a pincér az italommal. 
- Köszönöm. - mondtam mikor elém tette a rendelt italokat.
- Szívesen. - mosolygott rám kedvesen. Kezembe vettem a forrócsokit és óvatosan belekortyoltam. Testemet átjárta a meleg. Az ajtón belépett egy nagyon szép lány amitől rögtön elfogott a irigység. Körbenéztem és láttam hogy nincs üres asztal. Amikor ezt ő is észre vette egy pillanatra megállt, körbenézett majd elindult felém.
- Szia. Leülhetnék? - kérdezte. A hangja is szép volt. Úgy gondoltam miért ne. Ha itt fogok lakni, akkor nem árt ha megismerek pár embert.
- Szia! Persze. Ülj csak le nyugodtan. 
- Köszönöm. Alesha vagyok. Téged hogy hívnak?
- Miranda vagyok. Most érkeztem egy órája ide. Eddig Amerikában éltem.
- De jó!! És még iskolába jársz? 
- Nem. Már befejeztem. Viszont az öcsém még gimibe jár. - közben megérkezett a pincér.
-Mit hozhatok? 
- Öhm... Egy narancslevet kérek szépen. 
- Rendben hozom.
- Mivel foglalkozol? - kérdezte Alesha.
- Fényképészettel legfőképpen, de ezen kívül modell is vagyok.
- Én is imádok fényképezni. Egyszer szívesen megnézném a képeidet. 
- Rendben. Megadod a számod? - nyújtottam felé telefonom, hogy pötyögje be.
- Persze, de te is! Sokszor volt hogy én megadtam de nem hívott az illető. Most szeretnék biztosra menni. 
- Egyet értek. Szimpatikus vagy. - erre csak mosolygott. Intettem a pincérnek mert miközben beszélgettünk már egy óra is eltelhetett. Fizettem és hagytam borravalót is. - Remélem nem baj ha most megyek. Az öcsém már lehet hogy otthon van...
- Nem dehogy baj. Akkor majd hívjuk egymást. Szia.
- Szia. - kabátommal és bőröndömmel a kezemben kisétáltam az ajtón. Nagyon hideg szél fújt így gyorsan belebújtam a meleget adó télikabátba. A hó már szállingózott, a földet pedig vékonyan fedte a fehér lepel. Lassan botorkáltam, mert a magassarkúval eléggé csúszott a föld. Csoda ha nem esek hasra. Alapvetően nem vagyok esetlen de a magassarkú és hó párosítás mindig kiveri nálam a biztosítékot. Még 5 percnyi séta lehet a házig és reméltem hogy most már otthon találom szeretett öcsikémet. A forrócsoki melege kezdett elszállni testemből és kezdtem fázni is. Az ajtó elé lépve újra csöngettem. Bentről halk motoszkálást hallottam. Remek!!! Itthon van!! Az öröm és félelem egyszerre terjedt szét testemben. A zár kattant, egyet.... kettőt, majd az ajtó nyikorogva kinyílt. Az érdeklődő arcot rögtön felváltotta a meglepett.
- Miranda? Te hogy kerülsz ide? Mit keresel itt? - hányféle képen fogja még elmondani azt hogy mit is keresek itt?? 
- Igen én vagyok. Miért? Nem látogathat meg csak úgy a nővéred?
- De .... csak váratlanul ért...
- Esetleg bemehetnék? Kezdek szétfagyni.
- Gyere!! - mondta és közben utat engedett maga mellett. - Add ide a bőröndöd. - én nagy kegyesen átnyújtottam neki, de soha nem ismertem volna be hogy mennyire is fájt már tőle a kezem. Mindig az a magamban fortyogó és szenvedő alak voltam. Próbáltam a kirohanásaimtól megvédeni a körülöttem élőket.
- Azért örülsz hogy itt vagyok vagy még mindig haragszol?
- Nem dehogy haragszok! Pont ellenkezőleg! Nagyon hiányoztál és örülök hogy itt vagy.
- Akkor jó. Van egy fölös alvóhelyed? Nem igazán béreltem lakást. 
- Mellettem aludhatsz. Öhm... nem rég.... szakítottam... a barátnőmmel.
- Oh ... sajnálom.
- Ne sajnáld! Nem volt jó kapcsolat. A lány állandóan részeg volt.
- Jó akkor nem sajnálom. 
- Nem vagy éhes, szomjas? 
- Egy szendvics jól esne és egy kis tea. De ha megmutatod mit hol találok megcsinálom én.
- Nem változtál semmit sem . - Megmutatta mit hol találok, majd meg is ettük a sonkás szendvicseket amiket 10 perc alatt elkészítettem. A tea égette a torkom de azért megittam gyorsan. Miután elmúlt a kezdeti égető érzés már jól esett a meleg ami ismét szétáradt testemben. Ettől az érzéstől nagyon elálmosodtam és úgy nézett ki hogy öcsikém sem aludt sokat így bementünk a szobájába. Ő átvette a pizsamáját, én pedig egy kölcsön kapott pólóba bújtam bele. Semmi kedvem nem volt előkotorni a bőrönd legalján heverő alvóruhámat. Befeküdtünk egymás mellé és már majdnem elaludtam mikor megszólalt.
- Holnap sok kérdésem lesz ám! - mondta figyelmeztetőleg, mire megeresztettem egy gyors mosolyt. Ez volt az utolsó emlékképem . Mély álomba merültem és próbáltam kialudni a nap fáradalmait...