10. Fejezet

Sziasztok!
Itt Szasza :D Próbáltam sietni amennyire csak tudtam de nem volt egyszerű dolgom.. Sütiket sütünk és ajándékokat csomagolunk de szorítottam időt hogy Detty is írhassa tovább és be kell vallanom nem vagyok képes élni e nélkül a történet nélkül :D:D Remélem elnyeri a tetszéseteket ez a fejezet :))

(Alesha szemszöge )

Összezavarodtam. Nem értettem Dianat. Viselkedett már  így, de ahhoz nagyon össze kellett vesznünk... Most nem hiszem hogy kiérdemelném ezt a bánásmódot. Kezdett megrémiszteni hidegsége velem szemben. A szeretet ami tisztán látható volt köztünk egy csapásra eltűnt. A kedvenc kávézómba tartottam ahova reményeim szerint Die is követni fog... Egyre gyorsabban szedtem lábaimat egymás után, légzésem már kezdett gyorsulni, ekkor megálltam. Magamra szóltam. Ez így nem mehet tovább! Meg kell nyugodnom! Nagyon nehéz lesz úgy ha közben megmagyarázhatatlan félelmet érzek, ami nem is a sajátom... Próbáltam kizárni fejemből minden gondolatomat és ennek az lett a vége hogy üresen, botorkáltam tovább. Üresen, gondolataim nélkül. Azt hittem nehéz lesz mindent kizárni a fejemből. Tévedtem. Elmém olyan szinten ellenezte a természetfeletti félelmet és szomorúságot hogy már magától reagált. Beléptem a kávézó ajtaján és akkor kaptam magamhoz mikor megcsapott a meleg egy kis szédülést okozva... Körülnéztem, de nem láttam üres asztalt. Az egyik közeli asztalnál egy helyes fiú ült, már majdnem elindultam felé, de lábam földbegyökerezett. Ismét a természetfeletti erő kerített hatalmába. Egy igen erős vonzás hatására megindultam az egyik asztalnál ülő ismeretlen lány felé. Arca kedves volt így hát én is hasonló arckifejezés kíséretében tettem fel kérdésem.

-Szia. Leülhetnék?

- Szia! Persze. Ülj csak le nyugodtan. - hangja kedves volt de mégsem olyan amiben vakon megbíztam volna...

- Köszönöm. Alesha vagyok. Téged hogy hívnak?

- Miranda vagyok. Most érkeztem egy órája ide. Eddig Amerikában éltem.- A neve sem ismerős...

- De jó!! És még iskolába jársz? - Kicsivel több lelkesedét mutattam. Nem akartam megbántani és még akár hasznos is lehet a barátsága...

- Nem. Már befejeztem. Viszont az öcsém még gimibe jár. - közben megérkezett a pincér.

-Mit hozhatok?

- Öhm... Egy narancslevet kérek szépen. - Nem igazán fáztam így nem a szokásos forrócsokimat kértem.

- Rendben hozom.

- Mivel foglalkozol? - kérdeztem meg barátságosan.

- Fényképészettel legfőképpen, de ezen kívül modell is vagyok.- Legalább valami közös bennünk...

- Én is imádok fényképezni. Egyszer szívesen megnézném a képeidet. - Ez remek felfedezőút lehetne.

- Rendben. Megadod a számod? - nyújtotta felém telefonját, hogy pötyögjem be a számom.

- Persze, de te is! Sokszor volt hogy én megadtam de nem hívott az illető. Most szeretnék biztosra menni.

- Egyet értek. Szimpatikus vagy. - erre csak mosolyogtam. Ha tudná, hogy csak kihasználom nem biztos hogy ugyanígy vélekedne... Intett a pincérnek . Fizetett és borravalót is hagyott. - Remélem nem baj ha most megyek. Az öcsém már lehet hogy otthon van...

- Nem dehogy baj. Akkor majd hívjuk egymást. Szia.

- Szia. - Mondta majd kilépett a kávézóból. Ezt nem hagyhatom annyiban... Még mindig a vonzás hatása alatt ami lassan kezdett alábbhagyni utána indultam. Követtem egészen egy szép házig, ami  nem volt ismerős és a lakója sem... Csak halványan halottam rejtekhelyemről, egy bokor mögül ahogyan köszönnek egymásnak. A fiú helyes volt és kedvesnek is tűnt, az a szeretet pedig amit Miranda iránt sugárzott elviselhetetlenül gyötörte szívem. Nehéz volt végignézni a két testvér boldogságát, mikor én és Die ilyen rosszban vagyunk... Szinte egyértelmű volt számomra, hogy utál. A két testvér közben bement a házba, nekem pedig nem volt kedvem kint ácsorogni, szóval elindultam afelé a hely felé ahol Die és én elváltunk. Meglepő látvány fogadott... Die lihegve dőlt neki egy fának az erdő szélén és a lábát figyelte. Lory elkezdett rám morogni Diana pedig felkapta fejét. Arca izzadt volt, haja pedig homlokára tapadt... 

- Die? Jól vagy? - Megint nem értettem mi történhetett, de ha az egésznek köze van Altonhoz én kinyírom azt a férget... Hiába érzek iránta bármit is és hiába utál vagy legalábbis már nem kedvel Die, meg fogom védeni nővérem!

- Igen! - hangja remegett és nem hangzott túl őszintének... Úgy döntöttem nem zaklatom. Nem akart beavatni és amit ő akar az általában úgy is történik. Annyira bíztam nővérem épeszűsségében ha szüksége van rám akkor azt közli is velem!

- Nem akarsz bejönni? Tudod péntek van... Pár nap és kezdődik a suli bármilyen hihetetlen is. Nem lenne túl jó ha tüdőgyulladással kezdenéd az évet...

- Tudod mit Aly? Inkább tűnj el! - Ez szíven ütött. Éreztem arcom egészen eltorzul a fájdalomtól,  nem tudtam magamban tartani érzéseimet, mint ahogyan szerettem volna. Könnyeim kicsordultak a szememből, már ömlöttek mikor észbe kaptam és rohanni kezdtem a "biztonságot" nyújtó ház felé. Sok mindentől megvédhetett. A hidegtől, a szúrós pillantásoktól, de attól nem amitől vagy inkább akitől a legjobban féltem. A nővérem és csak is ő bánthatott. Azt elviseltem ha valaki beszólogatott esetleg még utánam is köpött, de hogy a  tulajdon nővérem aki ráadásul még az ikrem is nem kíváncsi rám... Az elviselhetetlennek látszott. Eszeveszett tempóval rontottam be a házba, rögtön a szobám felé rohantam és magamra zártam az ajtót. Az ágy felé haladva felkaptam a telefonom és a fülhallgatóm. Belevetettem magam az ágyba, talán kicsit durvábban mint kellett volna. A fülhallgatót próbáltam beledugni a telefonba de kezem remegett és így nem igazán sikerült. Minden mérgemet beleadva a földhöz vágtam a telefont, ami ripityára tört. Megöltem! Semmiről nem tehetett mégis megöltem 2 éves telefonom ami már igencsak a szívemhez nőtt! Most be kell szereznem egy újat... Őrjöngve keltem fel és vettem kezembe Notebookomat. Az ő életét megpróbáltam megkímélni... Ujjaimmal idegesen doboltam és vártam míg betölt. Felmentem egy telefon vállalat oldalára és elkezdtem keresgélni az ideális mobilt. Egy Samsung Corby mellett döntöttem... Nem álmaim telefonja de megteszi. Megrendeltem és megnéztem emailjaimat. Semmi érdekes nem volt csak a szokásos hirdetések. Mindegyikre külön válaszoltam, de persze csak szóban bosszús hangon.

-Nem, nem szeretnék elutazni. 

-Nem veszem meg ezt a könyvet és nem, nem szeretnék biztosítást kötni.- Egy levélen azonban megakadt a szemem. Ez volt a címe: " A halál mindenkit megtalál..." Meg nyitottam de csak egy képet találtam amin nővérem  arca fájdalmas grimaszra torzult. Kettőt pislogtam és a a levél a képpel együtt eltűnt. Helyét ismét egy hirdetés vette át. Arcom hasonló formát öltött mint amilyet az imént a képen láttam. Rémületem az egekig szökött mikor az ablakomon koppant valami. Lassú léptekkel közeledtem felé majd kinyitottam. Arcomat megcsapta a hideg. Szemem elé a szokásos látvány tárult annyi különbséggel hogy most egy árny suhant át az úton. Nem láttam hogy ki az. Azt sem, hogy fiú vagy lány. Úgy éreztem nem tétlenkedhetek tovább. Lerohantam a lépcsőn, ki az ajtón. Fáztam mert kabátot nem vettem, de félelemmel keveredett izgatottságom elterelte a figyelmem. Csak rohantam arrafelé amerre az árny futott, vagy inkább suhant. Agyam csak annyit hajtogatott hogy "Menekülj!" de én nem hallgattam rá. Mielőtt lelassíthattam volna beleütköztem valamibe. Az ütés erejétől a földre estem. 

-Alesha? - Kérdezte az akibe nagy valószínűséggel beleütköztem...