Sziasztok!
Itt Detty. Tudom, tudom megbocsájthatatlan, hogy ilyen későn van friss, de ez mind az én hibám! (Mindig elaludtam, mikor írnom kellett volna, tanulmányképp pedig horrort néztem, ami után már nem nagyon volt idegállapotom még írni is...:D) Tényleg sajnálom és megígérem, hogy nem lesz több ilyen. Titeket várattalak, Szaszát meg hátráltattam...megbocsájthatatlan...tényleg. Nah, de gondolkozzunk pozitívan! Itt az új fejezet. Az alapszöveg Dettyé, és mikor Alesha szövege jött, akkor mindig Szasza válaszolt. Hát akkor következzen Diana szemszöge!
[ Diana szemszöge ]
Miután a pincér sikeresen felpumpálta az agyam a hülye gondolataival, Alesha beültetett a kocsiba. A két kutya hálásan fogadott minket. Miranda navigált, miközben igyekeztem valóban nem eltévedni. Elég közel lakott a kávézóhoz, így hamar odaértünk. Bementünk a házba, mely otthonos volt ugyan, de semmi különleges nem volt benne...pontosan ugyan-olyan volt, mint bármelyik másik ház a környéken. Miranda megkínált minket vízzel, és a kutyáknak is szorított helyet. Adott nekik pokrócot, enni és inni. Miután végzett az ebeinkkel, megmutatta a vendégszobát. Hatalmas franciaágy fogadott bennünket, egy hatalmas szobában. Mivel nem hoztunk tulajdonképpen semmit, nem nagyon kellett pakolnunk. Lenyomtunk a torkunkon némi ételt, jó éjszakát-ot kívántunk egymásnak, és mivel két szintes ház volt, azt első emeleti fürdőben készülődtünk az alváshoz. Minden pillanatban a szörny támadását "vártuk". Feszengve, rémülten figyeltük a tükröt, mikor belenéztünk. Szinte már vártuk a zuhanyrózsából folyó vért, mikor megnyitottuk. Az ajtónyikorgás, a lámpapislákolás, a vér, a gondolatok...teljesen összeomlott az életem...na meg persze a húgomé is. Minden apró neszre rémülten pattantunk fel, esetenként egy halk sikoltás is elhagyta szánk. A hátunk mögé is másodpercenként néztünk, de soha nem állt ott senki. Pedig meg mertem volna rá esküdni... Kibírhatatlan félelem uralkodott mindkettőnk lényében, melyen a torkomban dobogó szívem sem segített. Úgy éreztem még...akár egy, pusztán egy szörnyű dolog történik velem, én szívrohamot kapok.
Fürdőszobai teendőink elvégzése után "biztonságban" tudva magunkat bújtunk be a takarók alá. Pizsama híján, egy-egy kinyúlt pólót fogtunk be éjszakai használatra. Egymással szemben, szinte már összebújva feküdtünk. Egyikünk sem aludt, csak figyeltük a csendet. Aleshanak teljesen kiürültek a gondolatai. Vannak pillanatai, mikor egyszerűen nincs semmi a fejében...Mintha más dimenzióban lenne. Ezeket a pillanatokat szörnyen irigyeltem tőle. Megelégelve a csendet, végre kinyögtem azt a kérdést, ami már rég bökte a csőrömet.
-Alesha....Melyek azok a gondolatok, amiket...akarva-akaratlanul megosztottál velem, de inkább titokban tartottál volna?
- Nincs erőm mindet elmondani, de talán párat megemlíthetek...Nincs konkrétum, de a fájdalmaimat senkivel sem szívesen osztom meg, főleg nem veled. Félreértés ne essék! Téged szeretlek a legjobban, és talán pont ezért... Nem szeretnélek felzaklatni vagy még több terhet rakni a válladra...Mára érd be ennyivel!
-Az, hogy érzem a fájdalmaidat, semmiképp sem negatívum! Így legalább tudok segíteni...Nem kell folyton mártírkodnod! Amúgy meg tudhatnád, hogy nehéz felzaklatni, több terhet rakni a vállamra meg szinte már lehetetlen. Ezzel azt akarom mondani, hogy én nem bánom, hogy érzem minden fájdalmad. Kötelességemnek érzem a megóvásodat. És ezt visszafele is megkapom én is, te is mindig mellettem állsz. Gondolj bele! Te konkrétan érzed minden fájdalmam. Például mikor Alton kilökött az ablakon...Téged nem töltött el félelem, zaklatottság? De igen!-Hadartam szinte kivehetetlenül a gondolataim ezzel kacsoltban, de nem gondoltam volna, hogy Aly ilyenek miatt aggódik! Na ez az amivel felzaklatott. Felkeltem az ágyból, és az ablakhoz állva figyeltem az elém terülő tájat. Egy ideig ismét csöndben voltunk, majd Aly hangja hasított át a szobán.
- Nem mártírkodom, de épp elég megbirkóznod a saját problémáiddal, nem kell még azt is hallgatnod, hogy én még mindig szeretem azt a fiút aki mindkettőnk életére akar törni!!! Igen jól hallottad szeretem, de próbálom kiverni a fejemből és egyre jobban megy. Azt amit a megóvásommal kapcsolatban mondtál boldogsággal tölt el! És az csak természetes hogy ugyanígy próbállak megóvni, csak tudnám még mit segíthetnék azon kívül, hogy befogom...-Aly hangja egy halkabb, s halkabb lett.
Szó nélkül figyeltem tovább az éjszakát, és próbáltam feldolgozni húgom szavait. Természetesen a gondolatain keresztül mindig is tisztában voltam vele, hogy még mindig szereti Altont, de most ki is mondta. Csak tudnám miért szereti ha egyszer meg akar ölni minket. Egyre inkább elhiszem, hogy Alton a szörny. Lehet, hogy Alesha-nak igaza van... lehet, hogy Alton valahogy csábítja őt.... Annyira belemerültem gondolataimba, hogy csak percekkel később tudatosult az agyamban, az amit a szemem már rég felfogott. Megdermedve figyeltem az alakot, a ház előtt. Lélegzetem visszafojtottam, pislogni sem pislogtam. Furcsa, ugyanakkor gyönyörű jelenség volt. Amolyan fekete-ezüst ködféle fodrozódott a levegőbe, amit egy halvány fehér kontúr vett körül. Az egész nem volt vastagabb egy kisebb fa törzsénél, magasságra pedig mint én. Megbabonázott. Már szinte megfulladtam a levegővétel hiányától, mikor Aly hangja térített vissza a valóságba.
-Die!!! Itt vagy még?? Néha kételkedem benne, hogy hallod a gondolataimat...
-Nem is hallom mindig...-vágtam rá kissé monoton hangon, még mindig a lény hatása alatt.
-Tessék?? Ezt hogy érted?
-Úgy, hogy néha a saját gondolataim hangosabban ordítanak a tieid mellett, úgyhogy szó szerint nem hallom...Például most. Zúg a fejem! Ah...Aly, látod azt a micsodát ott? - kérdeztem az ablakon keresztül az egyik villanypózna mellé mutatva.
-Úristen!!! AZ mi??? - sipította Aly
-Nem tudom. Gyönyörű, nem? Nem megyünk le megnézni? - kérdeztem fátyolos hangon, mintha nem is itt járnék.
-Te meghibbantál?? Die mi a fene bajod van?? Az az Izé veszélyes is lehet!! - hisztizett Aly, miközben két vállamat megragadva rázni kezdett. Kitéptem magam szorításából, és elindultam le a lépcsőn, majd ki a bejárati ajtón. A házból kilépve lassabbra váltottam a tempót. Aly követett, de a ház ajtajában megállt és onnan próbált visszahívni, majd mikor látta, hogy ez nem jön be odafutott hozzám, s könyörögve próbált rávenni arra, hogy menjünk vissza a házba.
- Die! Kérlek!! Ez... ez az Izé veszélyes!!! Biztos, hogy az! Ez természetfeletti amit jobb elkerülni. Lehet hogy Alton!!! - nyögte ki utolsó, elkeseredett próbálkozását húgom, és valami megmagyarázhatatlan oknál fogva ez hatott. Felocsúdtam álmomból, s bólintottam jelezve, hogy menjünk innen. Már csak kíváncsiságból, fogtam egy kavicsot és az árny felé hajítottam. Mikor a kavics érintette a fekete foltot, az eltűnt. Mindketten hátat fordítottunk a jelenségnek, és visszaindultunk. Egyszer csak egy furcsa zizegő hang borította el elmém, amit Aly is érzékelt. Egymásra néztünk, s mindkettőnk arckifejezésében értetlenség tükröződött. Összehúzott szemöldökkel vizslattuk egymás arcát, s kerestük a hang forrását. A zaj felerősödött és egy emberként kaptuk hátra a fejünket. Milliónyi apró árny kúszott felénk a levegőben, egy vezérfélével középen. Semmi nem látszódott, csak a feketés ezüstös köd. Egyedül a középsőnek volt még valamije ami a többinek nem. A szeme.
-Alesha nézd a szemét!! - kiáltottam húgomra. Ő vonakodva, de engedelmeskedett és megvizsgálta a furcsa valami szemét. Mindez a másodperc töredéke alatt történt, de pont jó volt arra, hogy megerősítse azt az információt amire nekem szükségem volt. A szem Aly szerint sem Alton szeme volt.
Amint sikerült levonnom a következtetést, elértek hozzánk a lények, s a levegőbe repítettek. Nem tudtam, hogy merre van ég, s föld. Mindkét oldalamról éreztem amint nekem ütköznek azok a valamik. Az egyik, amelyiknek szeme is volt, nyakamat megszorítva a fülembe suttogott.
-Nem tudod megóvni őket!-figyelmeztetett, és elengedett a szorításából.
Amint kiszúrtam húgom, félre akartam lökni a pokolfajzatokat, de ennek az lett a következménye, hogy egy hangos roppanást hallottam, amit egy sikoltás követett, majd még egy. Az első az enyém volt mikor megéreztem a vállamba hasító fájdalmat, a második pedig Alyé volt, mikor ő is megérezte az én fájdalmam. A földön landoltunk. Az árnyak eltűntek és újra csend telepedett az éjszakára. Mikor már úgy éreztem, hogy fel tudok állni, odarohantam Alesha-hoz és megnéztem nem történt-e valami komolyabb baja.
-Jól vagy?? - kérdeztem aggódva, de ő nem válaszolt. Olyan megvető pillantással méregetett, amilyet még soha nem láttam szemeiben. - Tudom, hogy én vagyok a hibás, de jól vagy?? A gondolataid alapján igen, úgyhogy vegyük át a következő problémát. Mitől mentek el a szörnyek? Kelj már fel a földről! Nem gondolod, hogy minél hamarabb biztonságba kéne érnünk?? Gyere már Aly, félek! Nem igaz, hogy most kell sokkot kapnod! Aly azonnal mondj valamit!! - Utasítottam rekedten, remegő hanggal. Soha, és tényleg soha nem féltem még ennyire.
-Az...
-Mi? Mi az? Aly! A rohadt életbe! Mondj már valamit!
-Az. Mi volt... az??
-Aly, vagy kinyögsz egy összefüggő, és értelmes mondatot, vagy nem tudom mit csinálok!!! - fenyegettem meg miközben előtört belőlem az igazán gonosz énem.
-Hagyjuk! Inkább tűnjünk innen.- nyögte remegő hangon félelemmel a szemében. Beleegyeztem és segítettem neki felállni. Körbenéztem, és már majdnem elindultam, mikor megláttam azt, amit Aly is láthatott. Azt hitte, hogy csak hallucinált...igen, ez Aly.
-Aly, én is látom. - közöltem szinte már nevetve. Furcsa dolgokat vált ki belőlem a félelem, főleg mivel szórakoztatott a tény, hogy ő azt hiszi, hogy képzelődött.
- Én... Én azt hittem csak a képzeletem játszik velem. De ezt majd ráérünk később megbeszélni, most pedig kérlek menjünk be a házba! Nagyon félek és mindjárt megfagyok! -didergett Aly
-Jó menjünk. - Bementünk a házba, miközben végig az erdő szélén álló tűzben égő oroszlán járt a fejemben, ami valószínüleg elkergette a fekete alakokat. Különös vonzalom kötött hozzá. Nem olyan, mint az előbb ahhoz a valamihez, hanem olyan mélyről jövő kötődés. Hálás voltam neki, amiért megmentett minket. Furcsa...Aly fejében végig az árnyak voltak. Holtra vállt képpel feküdt le a földre és én is követtem. Egymás mellett feküdtünk, és a plafont vizslattunk.
-Azt mondta, hogy nem tudom megóvni őket.-jelentettem ki, mintha csak valami divatbemutatóról beszélnék.
Csendben hallgattam a gondolatait. Percekig feküdtünk így. Mindkettőnknek nagyon fájt a válla, de úgy éreztem, hogy mégsem tört el...maximum meghúzódott. De, hogy mi volt az a roppanás...Egyszer csak Aly megfogta a kezem, a gondolatai elhomályosultak, majd elcsendesültek. Azt mondják, hogy az emberek még alvás közben is gondolkoznak, de ez nem igaz. Aly gondolatai határozottan csöndben szoktak lenni ilyenkor. Egy ideig még figyeltem, ahogy meggyötört arca helyett most egy nyugodt, és békés arcot láthatok, azonban a fáradtság rajtam is eluralkodott, végül álomba zuhantam ott, a földön.
Ajtócsapódás, majd hangos trappolás. Nektek is jó reggelt! A hangok Miranda és Justin veszekedéséből adódtak, amit onnan tudok, hogy ébredésem óta figyelem őket.
-Hol voltál? Halálra aggódtam magam. Semmi cetli vagy ilyesmi...Még csak most költöztem hozzád! Hogy hagyhatsz máris egyedül a lakásodban? - kérte számon Miranda Justint.
Justin válasz nélkül zárkózott be a szobájába. Meguntam gondolataiknak fürkészését, ezért felkeltem a földről, hogy kinyújthassam elgémberedett végtagjaimat. A vállam még mindig fáj, de nem annyira, mint tegnap. Mivel semmit nem hoztunk magunkkal, kénytelen voltam a tegnapi ruhámat felvenni. Istenkém az az arc amit Miranda vágott mikor meglátott minket ezekben a ruhákban...Habár nekem sem a kedvencem ez a kiszerelés.
Ültem még egy ideig az ágyon arra várva, hogy ikerpárom is felkel esetleg, de a tegnapi nap nagyon kimerítette, úgyhogy inkább felkeltem és lementem a nappaliba. Miranda éppen teát főzött a konyhában, amire gondtalanul rá lehetett látni a nappaliból.
-Jó reggelt! - köszönt ismét elképedt arccal, mikor meglátott engem, és a testemet borító fekete ruhát.
-Neked is! - mondtam én is szórakozottan, és szememet dörzsölgetve lehuppantam a kanapéra. Ennyi volt a mi kis beszélgetésünk, bár Miranda még kíváncsi volt sok mindenre. Nekem sem tetszett a csönd, mert azonnal a tegnap esti jelenet elevenedett fel bennem, amitől eszelős hidegrázás tört rám. Ilyet csak őrültek csinálnak, de én nem vagyok az!
-Fázol? Fogalmam sincs, hogy hol lehet magasabb hőfokra venni azt a meleget sugárzó izét, de megpróbálhatom. - nevette el a végét ő is, és én is. Esküszöm mintha csak én mondtam volna. Lehet, hogy mégis megkedvelem? Hmm... kizárt. Annak örömére, hogy sikeresen eldöntöttem ezt a kérdést is, kértem házigazdánktól egy jutalom teát.
-Tessék.-mosolygott rám, miközben nagyon ügyelt arra, hogy ne borítsa rám a teát. - Kérsz valamit enni?
-Öhm nem kössz. Nincs étvágyam.
-Történt valami?
-Miért? - kaptam oda a fejem, miközben ügyesen félrenyeltem a teát és fuldokolni kezdtem.
Ha ő látta a tegnap történteket...
-Csak mert nincs étvágyad. világított rá a megnyugtató tényre.
-Jah, Kelés után sosincs étvágyam.
-Értem. A szüleitek miért rúgtak ki? - Bizalmaskodott, de ez már nem az én műfajom.
-Hosszú és bonyolult történet. Tény, hogy mivel beengedtél minket a házadba, jogod lenne tudni, de ha nem baj, akkor nem mondanám el.
-Okés, megértem. - mondta és visszament a konyhába. A gondolataiból kiderült, hogy elég ügyetlen, de főzni nagyon jól tud. Talán ebédre még maradunk.
-Holnap suli. - nyögtem
-Hihi, hát igen. Nekem is kezdődik.
-De te már nem jársz suliba. - értetlenkedtem.
-Attól még dolgoznom kell. - mosolygott.
-Az még mindig jobb, mint az iskola. Amúgy mennyi az idő?
-Most van dél. - mutatott a falon csüngő hatalmas órára.
-Banyek...Alesha Burke! - kiáltottam fel az emeletre. Két perccel később megjelent húgom a lépcső tetején és lassan elindult le az első szintre. - Öltözz, és indulunk. - utasítottam.
- Mi van?? Most keltem!! Kicsit érthetőbben! Hova megyünk, miért és mikor??- értetlenkedett álmoskásan, kócos hajjal.
-Az van! Tudom, hogy most keltél. Kicsit érthetőbben? Megyünk bevásárolni, mert, és most! - zártam rövidre, és felrohantam az emeletre a cipőmért. Mire visszajöttem Aly éppen egy csésze teát szürcsölgetett, még mindig alvós pólójában. - Aly gyerünk!
Nehéz volt, de rávettem húgom, hogy jöjjön velem. Miután Miranda fél órán keresztül próbált rávenni minket arra, hogy maradjunk, és Aly 45 percen keresztül hálálkodott, végre elindulhattunk. Beszállva a kocsimba elhajtottam a legközelebbi boltba, hogy megvegyük a szükséges könyv-ceruza párosításokat. Az mondjuk még nem volt tiszta, hogy mégis lesz-e egyáltalán lelkierőnk suliba menni...Bevásárlásunk végeztével úgy döntöttünk, hogy hazamegyünk, és megpróbáljuk elmagyarázni anyuéknak, hogy mégis mi vett rá minket a hirtelen költözésre. Igen. Úgy döntöttünk, hogy jobb ha szerzünk valami lakást. Ehhez át kell verni a szüleinket, és meg kell fújnunk a hitelkártyákat is, de így legalább senkit sem veszélyeztetünk ... egyenlőre még csak ennyi volt megtervezve.
Az autó jobb, és baloldalán állva meredtünk a házra és megpróbáltunk némi erőt gyűjteni, de ez nem volt valami könnyű. A kutyák türelmesen várakoztak.
-Most szóljon az Ész! Aly, mi legyen?
