23. Fejezet

Sziasztok!
Megjött a fejezet!! :D Lehet, hogy kicsit elragadott a hév, és elmebetegnek fogtok gondolni az elolvasása után, de még ezt is kibírom! :D Hulla vagyok, úgyhogy átadom a 23. fejezetet!!
Puszi mindenkinek és jó nyári szünetet!!! :D:D:D
Detty

 
Hogy bátor vagyok-e, vagy csak eltitkolom félelmem? Jelentem, pusztán csak titkolom. De azt briliánsan! Esküszöm-noha sokszor megcáfolom-örülök, hogy vannak bennem emberi érzések...persze csak mértékkel. Például Miranda. Ha nem rohanok ki az éjszakába, elvérzik. Már pedig én előbb fogok kezet egy szörnnyel, mint hogy egy légtérben legyek egy hullával. Uhf, ez még hozzám képest is durva volt...
   A kórház várótermében ültünk. Komolyan gondolkoztam azon, hogy beszélek Colin fejével. Hihetetlen mennyi reményt fűz Aly-hoz. Majd orra bukik...vagy orra buktatom...részletkérdés. Nem utáltam. De nem is kedveltem különösebben. Kiváltképp a gondolatai pumpálták fel az agyam.  Valami tőlem nem megszokott ötlettől vezérelve mégis Justin felé fordultam. Egyenesen a mellkasával találtam szembe magam. Furcsa dolgot éreztem. Az arcomat forróság öntötte el, és a látásom is kissé homályossá vált, mind e mellé bárgyú mosoly ült a képemre...ilyet én soha nem csinálok még egy félmeztelen pasi jelenlétében sem. Soha nem fordult még elő velem, hogy elpirulok. Pfff...besültél Diana, csúnyám besültél. Összeszedtem magam, és Justin szemébe nézve keményen neki szegeztem a kérdést.
-Colin méltó a húgomhoz vagy nem? Semmi elfogultság!-böktem ki.
Egy pillanatig csak a vigyorgását próbálta leplezni, de nem bírta. Vigyorogva kérdezett vissza.
-A húgod méltó Colinhoz?-kérdezte meg pimaszul. Arca pár centire volt az én arcomtól.
-Colinhoz egy hiú macska is méltó!-sziszegtem vissza a szájának és elhúzódtam. A lehető legmesszebbre. Justin arcáról azonnal leolvadt a mosoly.
-Lebecsülöd őt.-figyelmeztetett.
-Valóban?
Választ már nem kaptam. Úgy láttam Aly hamarosan kidől, a többiek nem különösebb figyelmet szenteltek nekem. Tökéletes időzítés, hogy végre megleljem a szüleimet. Indulás előtt még kivágtam Miranda kórtermének az ajtaját. Hosszan altatták, a doki az ágya mellett állt.
-Rendbe jön?-kérdeztem flegmán.
-A dolgok jelenlegi állását tekintve...minden bizonnyal...hamarosan...
-...hamarosan kénytelen leszek eltörni az állkapcsát, ha nem mondja el az igazat.
-De kérem!-méltatlankodott.
-Kérje, úgy se kap!-morogtam, és mindenféle körítés nélkül megmarkoltam a lány kezét, hogy lássam a sebet.
  A seb formája nem volt szokatlan...és mégis furcsa volt. Mintha valami szétmarcangolta volna a csuklóját. A seb szélén végig feketének ható erek húzódtak. Mintha folyton változott volna az alakja...MINTHA A SEB ÉLNE.
 Elfogott a hányinger.
-Miért nem kötözik be?-kiáltottam a dokira, de a választ már nem vártam meg. Kirohantam a kórteremből a mosdó felé kezemet a számra tapasztva. Sikerült megúsznom ebédem viszontlátása nélkül, de émelyegtem. Fel akartam állni a csempéről...nem túl nagy sikerrel. Karok fonódtak derekam köré, és én tűrtem, hogy a karjaiban szállítmányozzon, mint egy rongybabát. Tisztában voltam vele, hogy Justin az, de nem izgatott.... Elmotyogott Colinak valamit Aly-val kapcsolatban és már cipelt is haza.
  Az út teljes és tökéletes csendben telt. Ilyen sem volt még: csend. Teljes és tökéletes. Nem zavartak be a gondolatai sem, mivel nem hallottam őket, és ennek örültem. Mikor hazaértünk, kikapart az anyósülésről és a kezébe kapott.
-Tegyél! Le!-utasítottam. Nem tett le.
 Illetve letett, de csak a fürdőszoba csempéjén.
-Kimész?-kérdeztem nyomatékosan.
-Nem.-cövekelt le.
-Kimész!-ezúttal parancsoltam.
-Nem megyek ki, mert nem bizonyosodtam meg arról, hogy lábra tudsz állni.
-Uhm...-nyögtem, vijjogtam, jajjogtam, de végül sikeresen felálltam.
  Justin bólintott, majd kiment. Bezártam az ajtót, teleengedtem a kádat meleg vízzel, majd levetkőztem és bemásztam.

Passzolom, ha valaki megkérdezi, hogy mi történt ez elmúlt egy órában. Annyi bizonyos azonban, hogy a tehetetlenségem miatt kialakuló dühöm, valahol nagyon magasan az egekben Zeusz hátát vakargatta. Ha csak pár információ segédkezne...
  Az asztalnál ültem és éppen néztem, de nem láttam ahogy Justin letesz elém egy tál levest. Mikor elkezdtem látni ezen életképeket, hála fogott el, de tökéletes pókerarccal elutasítottam.
-Ne kelljen megetetnem!-fenyegetett.
-Ne aggódj, nem is kell.-feleseltem és felálltam az asztaltól. Jah, majd pont úgy lesz, ahogy elképzeltem....Diana mily' naiv vagy...Igazából nem álltam fel, mert Justin még előtte elkapott.
-Egyél!
-Nem.-makacskodtam tovább, pedig közben rájöttem, hogy nagyon is éhes vagyok.
-Egyél!-ismételte meg.
-Jó!-vágtam rá és elkezdtem falni a kaját. Próbáltam tudatni Justinnal, hogy tökéletes rálátásom nyílik vigyorgó pofázmányára, és nem tetszik, hogy kinevet, de nem sikerült. Befaltam az ételt, majd felvettem a cuccaim és elindultam a kijárati ajtóhoz.
-Hová mész?-kérdezte egy hang közvetlen a hátam mögül, szinte éreztem a leheletét a tarkómon.
-Na ide figyelj, nincs időm magyarázkodni, ráadásul semmi nem kötelez arra, hogy mi ketten eljátsszuk az aggódó apa vs. hülye tinilány darabot. Elmegyek valahova. Méghozzá most.
-Veled megyek.
-Uhm...-nyögtem fel. Elegem lett belőle, úgyhogy nem érdekelve mit csinál, elindultam utamra. Próbáltam úgy tenni, mintha nem lett volna ott, de árgus szemekkel figyelt, azt pedig mindig észreveszem. Érdekes mód nem kérdezett semmit. Hova megyünk, miért? Semmi ilyesmi. Idegességemben bekapcsoltam a rádiót, miközben a kocsiban ülve hajtottunk a régi, immár lepusztult házunk felé.
 Amikor beléptem az ajtón, hirtelen túl intimnek tűnt a pillanat ahhoz, hogy Justin is a szemtanúja legyen.
-Mi a...?
-Kimennél?-kérdeztem flegmán.
-Itt leszek.-figyelmeztetett. Cöhh....pont ettől féltem.
-Tűnj el!-kiáltottam utána, miután bevágta maga mögött az ajtót. Ujjaimmal végigsimítottam, a poros, szilánkos és szanaszét tört bútorokat. Villany híján kellemetlenül éreztem magam. Így nem látom ha valami megtámad. Olyan érzés volt, mintha hatalmas súlyok nehezedtek volna a hátamra...a nyakamat, meg mintha csiklandozná valami. Erre a gondolatra hangosan felnevettem, de a csöndben túl élesen, és túl hangosan csengett, saját magam megrémítettem vele.
  A házban-ahhoz képest, hogy milyen lett-egy egér vagy állat sem poroszkált. Úgy döntöttem felmegyek az emeletre. Jobb lábamat az első lépcsőfokra helyeztem, majd feltekintettem a sűrű sötétségbe. Normális vagyok? Valószínűleg nem, és épp ezért mentem tovább. Féltem. Hogyne féltem volna, de szörnyen kíváncsi természetem most is eluralkodott rajtam. Kissé határozatlan léptekkel mentem tovább, de haladtam. Végül is mit veszíthetek? Maximum a fejem.
  Ahogy egyre feljebb értem, egyre inkább elveszítettem félelmem. Már szinte semleges érzésekkel léptem az utolsó lépcsőfokra, mikor olyan történt, hogy legszívesebben az elsőre ugrottam volna vissza. Bal lábam alig érintette a második szint mahagóni parkettáját, ijedtemre az egész házban vakító fény támadt. Az összes villany egyszerre kapcsolódott fel. Nem láttam semmit a hirtelen fényviszony változások miatt. Ijedtemben fel is sikoltottam, és imádkoztam, hogy Justin jöjjön vissza, de nem jött. Dühös lettem rá, pedig hát én küldtem el. Hibátlanul világított az összes lámpa, kivéve egyet. Az én régi szobámból vibráló fény tört fel, ami jelezte, hogy ott pislákol a villany. Ijedt voltam, ezért igyekeztem a dühömre koncentrálni ami valamilyen szintem be is jött. Köhöm..valamilyen szinten...
  Már magam sem tudtam, hogy mi vezérel, de elindultam a vibráló fényben úszó szoba felé. Fél úton nem jártam, mikor a hátam mögött, a folyosó végén nyikorogva kinyílt egy ajtó. Most ott pislákolt a lámpa. Elindultam arra, de ismét szobát váltott ez a különös jelenség. Hát persze! A szörny! Az mondta, ha pislákol a lámpa, akkor itt van.
-Te jó ég!-nyögtem ezt már hangosan, és ebben a pillanatban éreztem amint egy jeges kéz elsöpri a hajam, és belecsókol a nyakamba.
-Rég láttalak...-súgta a fülembe érzékinek szánt hanggal, és lefogta mindkét csuklóm.
-Dögölj meg Alton! Tudhattam volna, hogy te vagy a szörny!-ficánkoltam.
-Tudhattad volna, de akkor is rosszul. Nem én vagyok a szörny picim.
-Jah persze...és ne szólíts picimnek. De legalább most, hogy tudom....hát minden félelmem elszállt. Nem félek tőled!!
-De félsz...hidd el!-suttogta, ajka súrolta a fülem.
-Mitől? Hogy megint kilöksz az ablakon? Látod, nem haltam meg. Élek és virulok. Ráadásul megfogadtam, hogy amint találkozok veled, kinyírlak.
-És hogyan?-búgta ezúttal a nyakamnak címezve a mondandóját, s közben úgy átkarolt, hogy megmoccanni sem bírtam. Erőlködve próbáltam kiszabadulni.
-Mit hogyan?-kérdeztem két próbálkozás között.
-Hogyan akarsz megölni? Miből gondolod, hogy az olyan egyszerű?
-Alton...jó pasi vagy....de nagyon hülye! Tudod könnyűszerrel.....-kezdtem mondandómba, de Alton hirtelen szembefordított magával, durván nekiszorított a falnak és testét nekinyomta az enyémnek. A nyakamat kezdte csókolgatni...durva volt. És nekem tetszett. Végül is miért ne..? Vadul csókoltuk egymást, majd eszembe jutott, hogy miért utálom és elhúzódva tőle pofán vágtam. Ez inkább nekem fájt. Neki meg se kottyant, visszatért a tevékenységéhez.
-Hülye, hülye!-kiáltottam miközben csapkodtam őt. Valamilyen szintem magamnak is szántam ezeket a szavakat. Egyszer csak elkapta a kezem.
-Hülye? Akkor honnan tudom, hogy úgy lehet örökké magam mellett tartanom benneteket, ha testileg....hát hogy is mondjam, közelebb kerülünk egymáshoz. Akivel először csináljátok, annak örökké az adósai lesztek. Ha a pasi is úgy akarja. Mondhatni amellett tartotok ki egy életen át akivel először fekszetek le. Akarva sem tudjátok őt elhagyni.-Honnan veszi ezt??-kérdeztem gondolatban magamtól.
-És úgy döntöttél, most Dianán próbálod ki, hogy tényleg így van-e?-szólalt meg egy férfihang közvetlen Alton mögül. Ismerős volt a hangja, de természetellenesen mély, így nem tudtam megállapítani, hogy ki az. Az arcát álarc takarta.
-Talán meg akarod akadályozni?-kérdezte Alton lenézően.
-Nem, csupán figyelmeztetni szeretnélek, hogy nem ez az ideális időpont.-felelte higgadtan a hang. Alton elengedett, jelezve, hogy egyetért a hanggal. Amint eltávolodott az összes villany lekapcsolódott, és a házat ismét a tátongó sötétség uralta.
-Még találkozunk cica!-hallatszott utoljára Alton hangja.
Valamiért megnyugodtam, és azon gondolkodtam, hogy ki lehetett az a másik pasi. Mikor kiléptem a házból, még azzal sem törődtem, hogy becsukjam az ajtót. Beültem a kocsiba és igyekeztem nem hangosan pánikrohamot kapni. Justin egész úton rám sem nézett, szigorúan az utat bámulta (mivel ő vezetett). Nagyon gondolkodóba esett, mert simán elhajtott a ház mellett. Én térítettem vissza a helyes útra. Leparkolt, majd együtt léptünk be a házba. Elkísért a szobámig, ami ezúttal nem zavart, sőt. Mielőtt beléptem volna a hálómba, Justin hirtelen megölelt. Hosszan, gyengéden. Ilyen ölelést még soha nem kaptam. Visszaöleltem és életemben először nem a pasizós Diana voltam, hanem az őszinte szeretetre éhes Diana. Mikor elváltunk, mindketten elmotyogtunk egy egy "jó éjt"-et, majd beléptem az ajtón. Még tisztán hallottam ahogy Justin magában motyog.
-Sajnálom Diana.

22.Fejezet

Sziasztok!
Óriási bocsánat kéréssel tartozom. Megbocsájthatatlan, hogy ennyit késtem, de megígérem, hogy amikor újra rám kerül a sor, hamarabb hozom a fejezetet. Azt hiszem izgalmakban továbbra sem lesz hiány, jó olvasást ;)
Szasza


[Alesha szemszöge]

 Alig értünk oda a lány szobájához, ő az ajtón kiesve szorongatta...talán a csuklóját...amin patakokban folyt a vér. Pont úgy, mint ahogy a szeméből a könny. A sötétben két világító szempár villant meg.
-Félsz?-Kérdezte egy hűvös hang.-Nem?-Folytatta, de nem tudtam kihez beszél.-Pedig kellene!-Mondta és elcsendesült.
Borzasztóan féltem, ha egyedül lettem volna akkor tuti, hogy minimum szívrohamot kapok. Miranda véres csuklója láttán torkomban csomó képződött és nem kaptam levegőt. Eleinte azt hittem a csomótól nem kapok...  Nyakamhoz kaptam, de semmi nem volt ott. Eddig merően néztem a világító szempárba, ami furcsán ismerős volt és hűvös, mint az éjszaka. Kezdett elhomályosodni az, amit eddig láttam. Magam elé képzeltem szeretteim arcát és kiélveztem utolsó pillanataimat. Ez a valami megfojt! Az utolsó dolog amit láttam, az egy nagy fényes medve volt. Ebben a pillanatban lecsuktam szemem, de nem ájultam el. Csodával határos módon ahogy a medve megjelent abbamaradt a fojtogató érzés. Testem ernyedten hullt a padlóra. Eközben a hangokból ítélve Die is mellém rogyott. Nem tudtam mi lehet vele. Ugyanaz mint velem?? Csak reménykedni tudtam. Egy öblös, férfi nevetés hangzott fel. Sose akartam ilyet hallani. A szenvedésben látott szépség okozott neki örömet. Kinyitottam szemem, de a medve és a szempár már sehol sem volt. Justin éppen Miranda kezén fogta le a sebet. Pólójától egy könnyed mozdulattal megszabadult és a sebre kötötte. Pillantásomat körbe futtattam a helységen. Die felült és kapkodta a levegőt. Fél perc múlva felállt és megpróbálta felkapcsolni a lámpát. Az még mindig nem működött.
-A jó életbe!-Mondta idegesen és a falra csapott. Miranda sírása eközben sem szűnt. Igaz, hogy Justin pólója már a kezén volt de hamar átázott a kötés.
-Kórházba kell vinnünk-Jelentettem ki rekedtes hangon az előbbiek után. Legszívesebben elmondtam volna Dienek, hogy mit éreztem. De nem most volt az ideje. Ha Mirandának az erét vágták el, akkor perceken belül elvérzik. Felálltam és a többiek bólintása után megtámogattam a sebesültet bal oldalról, Justin pedig jobbról.
-Én vezetek.- Mondta Die és elindult le a lépcsőn. Alig láttunk valamit a sötétben, de azért próbáltunk nem legurulni. A cipőszekrényről Die felkapta a kocsikulcsot és kirohant a sötétbe. Mindig is csodáltam, hogy ennyire bátor, vagy legalábbis nem mutatja ki, hogy fél. Pillanatokon belül a kocsiban ültünk, Miranda egyre rosszabbul volt. Die  indított és már a város utcáin száguldoztunk. Még szerencse, hogy van a városban kórház. Amint odaértünk kiugrottunk a kocsiból és bevonszoltunk Mirandát. Egy ügyeletes ápolónő szája elé kapta a kezét, majd hozzánk rohant.
-Mit történt??-Kérdezte, de már húzott is minket magával a sürgősségi felé. Egy doktor is megérkezett perceken belül és bement. Justin egyedül bevitte, de mi nem mehettünk be. Leültünk a padra és én kezembe temettem arcom. Így kezdtem beszélni.
-Te is láttad??-
-Aly így semmit sem értek.-Mondta és megértettem mire gondol. Elvettem kezemet szám elől és rá emeltem pillantásom.
-Láttad a medvét?-Kérdeztem újra. Gyanakodva nézett rám, de válaszolt.
-Nem. Milyen medvét?-
-Ott volt... Mikor az a valami fojtogatott... Téged is, láttam, hogy te is a földre estél... egyszer csak előbukkant az a világító medve... és és és-Ekkor Die befogta a számat. Egy ügyeletes nővér közeledett és nézett ránk elég furcsán előbbi elég hangos hisztirohamom miatt. Csoda, hogy nem dugnak diliházba... Mikor elhaladt mellettünk Die levette kezét számról, bízva abban hogy nem kezdek el újra hisztizni. Miután befordult a sarkon azonban újra kezdtem.
-Segített. Megmentette az életem!-Mondtam hálás hangon. Szemeimben is ez tükröződhetett, mert Die felsóhajtott.
-Jó, akkor majd...-Ebben a pillanatban Justin kilépett az ajtón. Még mindig félmeztelen volt, mellkasán pár csepp vér száradt. Mosoly nélkül sétált oda a velünk szemben lévő padhoz. Leült és fáradt tekintetét ránk emelte. Végigmértem. Mellkasa izmos volt, arca meggyötört.
-Hogy van?-Kérdezte Die.
-Túléli.- Nézett a szemébe Justin, aztán balra fordította fejét, mintha a jövőbe látna. Ugyanis pár pillanattal később Collin lépkedett a folyosón. Küldtem felé egy halvány mosolyt és ezt viszonozta is.
-Hogy kerülsz ide?-Kérdezte Die kicsit ellenséges hangon. Collin arca olyanná vált, mint akit lebuktattak. Fél szemöldökömet felhúztam és úgy néztem rá.
-Öhh... Jártam nálatok, nem volt ott senki... bementem és láttam a vért... aztán mivel ez a város egyetlen kórháza idejöttem... Reméltem, hogy itt lesztek.- Mondta és meséje eddig majdnem teljesen hibátlan volt.
-És mit kerestél nálunk este?-Kérdeztem ezt már én. Erre már igazán nem tudott mit felelni.
-Tudod... szerettelek volna látni...-Suttogta halkan és szégyenlősen. Én pedig hittem neki.
-Az éjszaka közepén? Mocskos...-Mondta Die ezzel előcsalva egy köhögésnek álcázott röhögést Justinból, aki eddig csak csöndben figyelt. Collin fülig vörösödött. Én nem bírtam megszólalni. Annyira nem voltam gonosz, hogy kiröhögjem, de mást sem bírtam tenni, így csak néztem ki abból az értelmes bukómból. Ahogy a  félelmem kezdett alább hagyni álmosságom is előbukkant. Szemeim majd leragadtak. Már közel álltam hozzá, hogy kitámasztom őket egy-egy fogpiszkálóval. Észre sem vettem, hogy Die eltűnt mellőlem és Colin vette át a helyét. Örültem neki, kimondhatatlanul, ugyanis egy jó nagy pohár kávét tartott kezében. Odaadta nekem én pedig egy hálás mosoly után elvettem és beleszürcsöltem. Felnéztem, de Justin is eltűnt. Megkérdeztem volna, hogy hova lettek, de nem volt erőm hozzá. A kávé szépen lassan elfogyott. Leraktam a földre a pad alá. Elfeküdtem a padon és fejemet Colin ölébe hajtottam. Két perc sem telt bele, már aludtam. Nem érdekelt, hogy ez esetleg később ciki lesz, most csak álmos voltam, de az nagyon.

***

Felébredtem. Egy ágyban voltam, de hogy hol, hát fuh... Nehéz lett volna megmondani. Felültem és egy ásítás közepette körbe néztem. A nap már magasan járt. Késő délelőtt lehetett. Colin belépett az ajtón és vigyorgott, mint a vadalma. Az utóbbi időben egy kicsit felbátorodott. Ekkor szörnyű gondolatom támadt.

-Ugye te meg én nem....??-Kérdeztem aggódva. Egy pillanatra felhúzta szemöldökét, majd mikor leesett neki nemet intett fejével.

-Hogy kerülök egyáltalán ide? Fáj a fejem és borzalmasat álmodtam...-Kaptam kezem az imént említett testrészem felé. Arca komollyá vált.

-Justin azt mondta jobb lesz, ha ide hozlak... És tartok tőle, hogy nem álmodtad.-Mondta és elhúzta száját. Ajkaim néma sikolyra nyíltak. 

-Hogy van??-Kérdeztem Mirandára utalva.

-Jól, semmi komoly, de a sebe... Nem hétköznapi formájú, a dokik meg is ijedtek...-Nem tudtam elképzelni milyen lehet. Azt sem tudtam Die hol lehet. Nem vallottam volna be, de kezdett hiányozni. 

-Merre van a fürdő?-Másztam ki az ágyból, de meglepő módon csak fehérneműm volt rajtam. Rögtön visszahúztam magamra a takarómat.-Mi a fene? Én vetkőztem le?-Néztem rá kissé vádló tekintettel. Kicsit elpirult.

-Nem, én voltam... De nem hagyhattam, hogy koszos ruhában aludj.-Magyarázkodott.

-Hehe, milyen lovagias vagy... szóval a fürdő?-Kérdeztem rá újra, mire rábökött az egyik ajtóra. 

-Csukd be egy kicsit a szemed!-Kértem, aztán mikor megtette kimásztam az ágyból és bementem a fürdőbe. A szekrényből elővettem egy törülközőt és a kádba meleg vizet engedtem. Levettem fehérneműm és bemásztam. Jól esett a forró fürdő. Női illatú sampont és tusfürdőt pechemre nem találtam. Így muszáj volt a férfit használnom. Hajat mostam, aztán 20 perc múlva kihúztam a dugót és kimásztam. A szekrényből kivettem egy törülközőt, meg törülköztem és magam köré csavartam. Hajam még nedves volt. Aztán kiléptem, Colin a gép előtt ült, háttal nekem, de amint meghallotta, hogy nyílik az ajtó felém fordult.

-Ugye nem baj?-Mutattam a törülközőre.

-Dehogy.-Mondta egy mosoly kíséretében. Odamentem hozzá és kezemet orra alá raktam.

-Nem találtam mást, csak pasi sampont és tusfürdőt, szóval... elég férfias illatom lett.-Vigyorodtam el és ő is, miután megszagolta. Visszahúztam kezem és segítségkérően néztem rá.

-Viszont fogalmam sincs, hogy mit vegyek fel...-Elhúztam szám, ő pedig rögtön ugrott is.

-Remélem jó lesz a méret....-Nyomott a kezembe egy fehérnemű párosítást és egy farmer-póló párost. Meglepő, de illettek egymáshoz. 

-Ezer hála.-Mondtam és bevonultam vele a fürdőben. Felvettem mindent, de egy kicsit hűvös volt, így mikor kimentem a meleg fürdőből kissé libabőrös lettem. Colin figyelmesen rám adta egyik pulóverét, ami elég nagy volt, így kényelmes is. Élvezettel szagoltam bele. Nem húzódott el tőlem. A szemembe nézett, én szintúgy. Aztán krahácsoltam egyet megjegyzem direkt. Elhúzódtam, és hogy ne legyen olyan kínos megszólaltam.

-Hazakísérsz?-Gratula magamnak, így még kínosabb lesz... Bólintott és miután összeszedtem a cuccaimat elindultunk a ház felé. Reméltem megtudom hol járt Die és Justin, na meg, hogy milyen alakú Miranda sebe...

Ez volna az :) Nem nagy szám, de hulla vagyok, majd lesz jobb is :D Remélem azért élvezhető volt. Még egyszer bocsánatot kérek a késésért és sok puszi mindenkinek!

Szasza