23. Fejezet

Sziasztok!
Megjött a fejezet!! :D Lehet, hogy kicsit elragadott a hév, és elmebetegnek fogtok gondolni az elolvasása után, de még ezt is kibírom! :D Hulla vagyok, úgyhogy átadom a 23. fejezetet!!
Puszi mindenkinek és jó nyári szünetet!!! :D:D:D
Detty

 
Hogy bátor vagyok-e, vagy csak eltitkolom félelmem? Jelentem, pusztán csak titkolom. De azt briliánsan! Esküszöm-noha sokszor megcáfolom-örülök, hogy vannak bennem emberi érzések...persze csak mértékkel. Például Miranda. Ha nem rohanok ki az éjszakába, elvérzik. Már pedig én előbb fogok kezet egy szörnnyel, mint hogy egy légtérben legyek egy hullával. Uhf, ez még hozzám képest is durva volt...
   A kórház várótermében ültünk. Komolyan gondolkoztam azon, hogy beszélek Colin fejével. Hihetetlen mennyi reményt fűz Aly-hoz. Majd orra bukik...vagy orra buktatom...részletkérdés. Nem utáltam. De nem is kedveltem különösebben. Kiváltképp a gondolatai pumpálták fel az agyam.  Valami tőlem nem megszokott ötlettől vezérelve mégis Justin felé fordultam. Egyenesen a mellkasával találtam szembe magam. Furcsa dolgot éreztem. Az arcomat forróság öntötte el, és a látásom is kissé homályossá vált, mind e mellé bárgyú mosoly ült a képemre...ilyet én soha nem csinálok még egy félmeztelen pasi jelenlétében sem. Soha nem fordult még elő velem, hogy elpirulok. Pfff...besültél Diana, csúnyám besültél. Összeszedtem magam, és Justin szemébe nézve keményen neki szegeztem a kérdést.
-Colin méltó a húgomhoz vagy nem? Semmi elfogultság!-böktem ki.
Egy pillanatig csak a vigyorgását próbálta leplezni, de nem bírta. Vigyorogva kérdezett vissza.
-A húgod méltó Colinhoz?-kérdezte meg pimaszul. Arca pár centire volt az én arcomtól.
-Colinhoz egy hiú macska is méltó!-sziszegtem vissza a szájának és elhúzódtam. A lehető legmesszebbre. Justin arcáról azonnal leolvadt a mosoly.
-Lebecsülöd őt.-figyelmeztetett.
-Valóban?
Választ már nem kaptam. Úgy láttam Aly hamarosan kidől, a többiek nem különösebb figyelmet szenteltek nekem. Tökéletes időzítés, hogy végre megleljem a szüleimet. Indulás előtt még kivágtam Miranda kórtermének az ajtaját. Hosszan altatták, a doki az ágya mellett állt.
-Rendbe jön?-kérdeztem flegmán.
-A dolgok jelenlegi állását tekintve...minden bizonnyal...hamarosan...
-...hamarosan kénytelen leszek eltörni az állkapcsát, ha nem mondja el az igazat.
-De kérem!-méltatlankodott.
-Kérje, úgy se kap!-morogtam, és mindenféle körítés nélkül megmarkoltam a lány kezét, hogy lássam a sebet.
  A seb formája nem volt szokatlan...és mégis furcsa volt. Mintha valami szétmarcangolta volna a csuklóját. A seb szélén végig feketének ható erek húzódtak. Mintha folyton változott volna az alakja...MINTHA A SEB ÉLNE.
 Elfogott a hányinger.
-Miért nem kötözik be?-kiáltottam a dokira, de a választ már nem vártam meg. Kirohantam a kórteremből a mosdó felé kezemet a számra tapasztva. Sikerült megúsznom ebédem viszontlátása nélkül, de émelyegtem. Fel akartam állni a csempéről...nem túl nagy sikerrel. Karok fonódtak derekam köré, és én tűrtem, hogy a karjaiban szállítmányozzon, mint egy rongybabát. Tisztában voltam vele, hogy Justin az, de nem izgatott.... Elmotyogott Colinak valamit Aly-val kapcsolatban és már cipelt is haza.
  Az út teljes és tökéletes csendben telt. Ilyen sem volt még: csend. Teljes és tökéletes. Nem zavartak be a gondolatai sem, mivel nem hallottam őket, és ennek örültem. Mikor hazaértünk, kikapart az anyósülésről és a kezébe kapott.
-Tegyél! Le!-utasítottam. Nem tett le.
 Illetve letett, de csak a fürdőszoba csempéjén.
-Kimész?-kérdeztem nyomatékosan.
-Nem.-cövekelt le.
-Kimész!-ezúttal parancsoltam.
-Nem megyek ki, mert nem bizonyosodtam meg arról, hogy lábra tudsz állni.
-Uhm...-nyögtem, vijjogtam, jajjogtam, de végül sikeresen felálltam.
  Justin bólintott, majd kiment. Bezártam az ajtót, teleengedtem a kádat meleg vízzel, majd levetkőztem és bemásztam.

Passzolom, ha valaki megkérdezi, hogy mi történt ez elmúlt egy órában. Annyi bizonyos azonban, hogy a tehetetlenségem miatt kialakuló dühöm, valahol nagyon magasan az egekben Zeusz hátát vakargatta. Ha csak pár információ segédkezne...
  Az asztalnál ültem és éppen néztem, de nem láttam ahogy Justin letesz elém egy tál levest. Mikor elkezdtem látni ezen életképeket, hála fogott el, de tökéletes pókerarccal elutasítottam.
-Ne kelljen megetetnem!-fenyegetett.
-Ne aggódj, nem is kell.-feleseltem és felálltam az asztaltól. Jah, majd pont úgy lesz, ahogy elképzeltem....Diana mily' naiv vagy...Igazából nem álltam fel, mert Justin még előtte elkapott.
-Egyél!
-Nem.-makacskodtam tovább, pedig közben rájöttem, hogy nagyon is éhes vagyok.
-Egyél!-ismételte meg.
-Jó!-vágtam rá és elkezdtem falni a kaját. Próbáltam tudatni Justinnal, hogy tökéletes rálátásom nyílik vigyorgó pofázmányára, és nem tetszik, hogy kinevet, de nem sikerült. Befaltam az ételt, majd felvettem a cuccaim és elindultam a kijárati ajtóhoz.
-Hová mész?-kérdezte egy hang közvetlen a hátam mögül, szinte éreztem a leheletét a tarkómon.
-Na ide figyelj, nincs időm magyarázkodni, ráadásul semmi nem kötelez arra, hogy mi ketten eljátsszuk az aggódó apa vs. hülye tinilány darabot. Elmegyek valahova. Méghozzá most.
-Veled megyek.
-Uhm...-nyögtem fel. Elegem lett belőle, úgyhogy nem érdekelve mit csinál, elindultam utamra. Próbáltam úgy tenni, mintha nem lett volna ott, de árgus szemekkel figyelt, azt pedig mindig észreveszem. Érdekes mód nem kérdezett semmit. Hova megyünk, miért? Semmi ilyesmi. Idegességemben bekapcsoltam a rádiót, miközben a kocsiban ülve hajtottunk a régi, immár lepusztult házunk felé.
 Amikor beléptem az ajtón, hirtelen túl intimnek tűnt a pillanat ahhoz, hogy Justin is a szemtanúja legyen.
-Mi a...?
-Kimennél?-kérdeztem flegmán.
-Itt leszek.-figyelmeztetett. Cöhh....pont ettől féltem.
-Tűnj el!-kiáltottam utána, miután bevágta maga mögött az ajtót. Ujjaimmal végigsimítottam, a poros, szilánkos és szanaszét tört bútorokat. Villany híján kellemetlenül éreztem magam. Így nem látom ha valami megtámad. Olyan érzés volt, mintha hatalmas súlyok nehezedtek volna a hátamra...a nyakamat, meg mintha csiklandozná valami. Erre a gondolatra hangosan felnevettem, de a csöndben túl élesen, és túl hangosan csengett, saját magam megrémítettem vele.
  A házban-ahhoz képest, hogy milyen lett-egy egér vagy állat sem poroszkált. Úgy döntöttem felmegyek az emeletre. Jobb lábamat az első lépcsőfokra helyeztem, majd feltekintettem a sűrű sötétségbe. Normális vagyok? Valószínűleg nem, és épp ezért mentem tovább. Féltem. Hogyne féltem volna, de szörnyen kíváncsi természetem most is eluralkodott rajtam. Kissé határozatlan léptekkel mentem tovább, de haladtam. Végül is mit veszíthetek? Maximum a fejem.
  Ahogy egyre feljebb értem, egyre inkább elveszítettem félelmem. Már szinte semleges érzésekkel léptem az utolsó lépcsőfokra, mikor olyan történt, hogy legszívesebben az elsőre ugrottam volna vissza. Bal lábam alig érintette a második szint mahagóni parkettáját, ijedtemre az egész házban vakító fény támadt. Az összes villany egyszerre kapcsolódott fel. Nem láttam semmit a hirtelen fényviszony változások miatt. Ijedtemben fel is sikoltottam, és imádkoztam, hogy Justin jöjjön vissza, de nem jött. Dühös lettem rá, pedig hát én küldtem el. Hibátlanul világított az összes lámpa, kivéve egyet. Az én régi szobámból vibráló fény tört fel, ami jelezte, hogy ott pislákol a villany. Ijedt voltam, ezért igyekeztem a dühömre koncentrálni ami valamilyen szintem be is jött. Köhöm..valamilyen szinten...
  Már magam sem tudtam, hogy mi vezérel, de elindultam a vibráló fényben úszó szoba felé. Fél úton nem jártam, mikor a hátam mögött, a folyosó végén nyikorogva kinyílt egy ajtó. Most ott pislákolt a lámpa. Elindultam arra, de ismét szobát váltott ez a különös jelenség. Hát persze! A szörny! Az mondta, ha pislákol a lámpa, akkor itt van.
-Te jó ég!-nyögtem ezt már hangosan, és ebben a pillanatban éreztem amint egy jeges kéz elsöpri a hajam, és belecsókol a nyakamba.
-Rég láttalak...-súgta a fülembe érzékinek szánt hanggal, és lefogta mindkét csuklóm.
-Dögölj meg Alton! Tudhattam volna, hogy te vagy a szörny!-ficánkoltam.
-Tudhattad volna, de akkor is rosszul. Nem én vagyok a szörny picim.
-Jah persze...és ne szólíts picimnek. De legalább most, hogy tudom....hát minden félelmem elszállt. Nem félek tőled!!
-De félsz...hidd el!-suttogta, ajka súrolta a fülem.
-Mitől? Hogy megint kilöksz az ablakon? Látod, nem haltam meg. Élek és virulok. Ráadásul megfogadtam, hogy amint találkozok veled, kinyírlak.
-És hogyan?-búgta ezúttal a nyakamnak címezve a mondandóját, s közben úgy átkarolt, hogy megmoccanni sem bírtam. Erőlködve próbáltam kiszabadulni.
-Mit hogyan?-kérdeztem két próbálkozás között.
-Hogyan akarsz megölni? Miből gondolod, hogy az olyan egyszerű?
-Alton...jó pasi vagy....de nagyon hülye! Tudod könnyűszerrel.....-kezdtem mondandómba, de Alton hirtelen szembefordított magával, durván nekiszorított a falnak és testét nekinyomta az enyémnek. A nyakamat kezdte csókolgatni...durva volt. És nekem tetszett. Végül is miért ne..? Vadul csókoltuk egymást, majd eszembe jutott, hogy miért utálom és elhúzódva tőle pofán vágtam. Ez inkább nekem fájt. Neki meg se kottyant, visszatért a tevékenységéhez.
-Hülye, hülye!-kiáltottam miközben csapkodtam őt. Valamilyen szintem magamnak is szántam ezeket a szavakat. Egyszer csak elkapta a kezem.
-Hülye? Akkor honnan tudom, hogy úgy lehet örökké magam mellett tartanom benneteket, ha testileg....hát hogy is mondjam, közelebb kerülünk egymáshoz. Akivel először csináljátok, annak örökké az adósai lesztek. Ha a pasi is úgy akarja. Mondhatni amellett tartotok ki egy életen át akivel először fekszetek le. Akarva sem tudjátok őt elhagyni.-Honnan veszi ezt??-kérdeztem gondolatban magamtól.
-És úgy döntöttél, most Dianán próbálod ki, hogy tényleg így van-e?-szólalt meg egy férfihang közvetlen Alton mögül. Ismerős volt a hangja, de természetellenesen mély, így nem tudtam megállapítani, hogy ki az. Az arcát álarc takarta.
-Talán meg akarod akadályozni?-kérdezte Alton lenézően.
-Nem, csupán figyelmeztetni szeretnélek, hogy nem ez az ideális időpont.-felelte higgadtan a hang. Alton elengedett, jelezve, hogy egyetért a hanggal. Amint eltávolodott az összes villany lekapcsolódott, és a házat ismét a tátongó sötétség uralta.
-Még találkozunk cica!-hallatszott utoljára Alton hangja.
Valamiért megnyugodtam, és azon gondolkodtam, hogy ki lehetett az a másik pasi. Mikor kiléptem a házból, még azzal sem törődtem, hogy becsukjam az ajtót. Beültem a kocsiba és igyekeztem nem hangosan pánikrohamot kapni. Justin egész úton rám sem nézett, szigorúan az utat bámulta (mivel ő vezetett). Nagyon gondolkodóba esett, mert simán elhajtott a ház mellett. Én térítettem vissza a helyes útra. Leparkolt, majd együtt léptünk be a házba. Elkísért a szobámig, ami ezúttal nem zavart, sőt. Mielőtt beléptem volna a hálómba, Justin hirtelen megölelt. Hosszan, gyengéden. Ilyen ölelést még soha nem kaptam. Visszaöleltem és életemben először nem a pasizós Diana voltam, hanem az őszinte szeretetre éhes Diana. Mikor elváltunk, mindketten elmotyogtunk egy egy "jó éjt"-et, majd beléptem az ajtón. Még tisztán hallottam ahogy Justin magában motyog.
-Sajnálom Diana.